Megrontja a térdét, de nem fáj

Egy légy halkan dudorászott a nagy ívlámpa körül és néha neki-nekikoppant a domború üvegnek. Szeliden repült, óvatos kanyargásokkal, odakoppanásai kiméletesen kimértek voltak.

UGOR ÁGNES

Öreg, vaskos légy volt, aki már de nem fáj a világot s tudta, hogy halálos veszély a világosság szomjuhozása. Meg már unta is a dolgot s így éjnek évadján jobb szeretett volna aludni egy kockacukor tetején. De hát őt így stilizálta a világ faragója s szegénynek robotolnia kellett az egyéniségét.

Pedig hogy utálom már a világosságot. Mindig, mindig mutat és én már nem akarok látni! A légy zümmögése befolyta a szíveket.

== DIA Könyv ==

Csend volt a kávéházban. Csak itt-ott lökdösődött félénken egy pár cingár suttogás. A fülledt májusi éjszaka, mint egy lágy, forró húsu roppant szerecsen kéjleány ráfeküdt a vendégek lelkére s meleg nehézsége széternyesztette a felszivárgó gondolatot, a gyülő szavakat. Ha néha valaki felkiált: fizetek, mindenki ránéz.

Hajh boldog idők! Hajh szép fiatalságunk évei! Mikor ifjak voltunk, úgy szégyenlettük fiatalságunkat, úgy óhajtottuk, hogy bár csak már vének volnánk, bár megérnők a bölcseség éveit, ne hínának bennünket gyermekeknek többé; és ime eljött az öregség, őszülő hajával, keserű tapasztalásaival, időjós bajokkal minden tagjaiban; itt is fáj, ott is fáj, semmi izecskénk sem szolgál bennünket úgy, mint azelőtt; megárt a harag, megárt a mulatság, vesződünk a hypochondriával, ezzel a kellemetlen prókátorral, kit a halál küldött a nyakunkra, hogy egy gonosz tartozást szüntelen sürgessen rajtunk. Ilyenkor azután felsohajtunk: hajh boldog elmult idők, hajh szép fiatalságunk évei! Csak még egyszer gyermekek lehetnénk.

A szemek megtágulnak, mint mikor csoda veri meg őket. Mintha az éjszaka különös zokogásában csodálkoznának, hogy vannak, hogy élnek, hogy akarnak. Mert bár tavaszi és virágok anyja: mégis hosszu zokogás volt az éjszaka.

Dolores de rodillas

Fenn a levegő raktárain valami csődbe jutott temetkezési vállalat rendezett végeladást. Roppant fekete megrontja a térdét hulltak a föld de nem fáj s nehéz lebegéssel úsztak a fellehelt meleg párákban. A kávéház hatalmas ablakaihoz úgy tapadt a de nem fáj vak éjszaka, mint egy lidércnyomás. Az Egyetem ucca és az Irányi-ucca lámpái dideregve mutatták ezt a végtelen fekete sírást. És amint a panaszos piszkos aszfalt elnyult más síró szennyes aszfalt felé, amint az íjedt üres uccák üres uccákba ásítottak, amint a súlyos fekete házak komor fekete házak felé dőltek: az egész óriási alvó Budapest olyan végtelen csőd, olyan egyetlen dermedt jajgatás volt.

Lábjegyzetek.

És künn a mezőkön is, a Gellért barna oldalain, a Lágymányos hallgató síkságain, bomlott virágok kelyhében és millió csira ajakán nehéz zokogás volt az élet.

A fiatal Niobé: a májusi éjszaka fekete ölébe szorította fakadó gyermekeit és jajgatva sírta a halál felé: - Minek szülni, minek teremni? Jaj, jaj, ne bántsd őket, csak most az egyszer ezeknek kegyelmezz, csak ez az egy tavasz ne haljon meg!

A vendégek széternyedt testtel, szétpállott lélekkel ültek a nagy meleg súlyosság alatt. A megrontja a térdét kiverte az izzadság, a tagok önállókká hullva külön lankadtsággal érezték hiábavalóknak magukat. Ernő, az öreg főpincér, az igézett alvó biztonságával jár a vendégek között.

Ötven év óta teszi ezt, ötven év óta a Központi Kávéház a világ megrontja a térdét. Itt volt pikkoló, itt volt pincér és harminc év óta itt szedi a pénzt. Már régóta csak megszokott teendőit látja a sok furcsaságu világból.

A vendégeket is inkább de nem fáj fogyasztásukról és nem az arcukról ismeri.

megrontja a térdét, de nem fáj porok ízületeinek gyógyszere

És talán eszébe sem jut, hogy a cukornélküli szűrt világos kávé, a citromos tea mögött egy-egy külön arcu jajgatása jár a nyaggatott világnak. Teendőiben, számításaiban sohasem vét. Megbízható mint egy örökre szabott acélgépezet. De ha beszélgetni próbálnak vele, nem hallja.

Szürke, összehúzott szemein látszik, hogy folytonos tapadással csak életének mindennap megújuló hivatalát látják. Talán már nem is él. Talán a lélek már kiköltözött belőle szélesebb levegő, életebb élet felé.

A kezdetnélküli végtelen nemlevés után kapott hatvan-hetven évnyi életet, hogy lélekké: emberi sírássá, emberi kacagássá muzsikálja a rohanó csókok halálos szép zűrjét. És ez az egyetlen élet számára tipegés volt negyven-ötven kávéházi asztal körül, egy csomó szám, egy csomó piszkos bankó, egy csomó aprópénz. És ha egy napon kidül s vak röggé rothad a vak rögök közé, megint végtelenül sohasem lesz. Éjfél közel van, már gyérülnek a vendégek.

De akik most itt vannak: itt megrontja a térdét egy évvel ezelőtt is, két évvel is, öt évvel is. Mintha egyetlen örök film volna ez a kávéház, melyet egy rögzött gondolatu mozis újból és újból lejárat a bolond masinán.

Csak éppen, hogy minden évben kopottabbak a képek és szürkébbek a fejek.

Alultápláltságot jelent. Mindenképp fordulj orvoshoz, hogy feltárd az okokat! A testsúlyod ideális, törekedj a mostani alkatod megőrzésére. Fokozottan vagy kitéve az infarktusnak és más betegségeknek. Csökkentened kell a testsúlyodat!

A kassza előtt, a nagy kerek törzsasztalnál a rendes társaság ül. Ügyvédek, orvosok, kereskedők, professzorok. Tekintélyes, éltes emberek, akiknek már húsz éve kinőtt a pocakjuk és a politikai véleményük.

megrontja a térdét, de nem fáj összegek ízületi fájdalmakból

Mindennap elfogyasztják a feketéjüket és az újságjukat. Mindennap vitatkoznak, felhevülnek, lehülnek, lelkesednek, botránkoznak. Húsz év óta minden este tegnapi önmagukat ismétlik meg majdnem ugyanazokkal a szavakkal, ugyanazokkal a mozdulatokkal. És mindig új holnap jön s kora reggeltől lótnak-futnak, de nem fáj és alázatosan, ravaszul és könyörgőn, ezer karommal és ezer gonddal építenek és rombolnak, ölnek és éltetnek, csakhogy felverjék csalitjában a bestia pénzt.

De ha jön az este, a gondok aludni mennek mint letrombitált katonák, az ököl kézzé ernyed, az arc emberré simul. És ide sietnek, hogy egymáshoz dörzsölve az életüket, elhigyjék: hogy élnek, hogy emberek, hogy egy tekintélyes és jóarcu Isten képére teremtett lelkük van. Egy távoli sarokban, nagyon zordul, nagyon egyedülvalón, Mike Márton, az ismert székely művész rajzolgat.

Erős bronz koponyája egy örökölt dac levethetetlen pózában merevedik. Megrontja a térdét vonalu arcán valami átvonuló veszekedés néma vihara mozdul.

  1. A könnyelmü csók.
  2. SZABÓ DEZSŐ: SEGÍTSÉG!
  3. Térdízületi tünetek polyarthritis és kezelése
  4. The Project Gutenberg eBook of Ugor Ágnes by György Szemere
  5. Panaszkodik, hogy a tanítók bottal nevelnek.
  6. Az artrózis sikeres kezelése
  7. The Project Gutenberg eBook of A régi jó táblabirák by Mór Jókai

Előtte tálcán sonka van. Azértsem eszik belőle. Egy csészében feketekávé párolog. Azértsem iszik belőle. Egy pincér arra megy s halk udvariassággal kérdez valamit. Azértsem veszi észre. Dacos merevségében, mely mégis mozdulat és majdnem haragos kiáltás, olyan mint egy irredenta-szobor, mely milliók megvert szívét tartja a világ arcába. Oh, kell neki ez a sok kis apró azértis, az életkirakat dacos póza.

Kell, hogy a lelkéből kiszikrázó zord szavak, a dacosan feszülő izmok erős éneke elfeledtessék élete egyetlen nagy gyávaságát, a helyrehozhatatlan árulást.

Nagy tehetséggel és hősies szűzi álmokkal jött fel valaha Erdélyből a rög felé hajló székely parasztok gyermeke. Az elhivatottak de nem fáj szerelmével tanult, dolgozott s a nyomoruság szélesebb szárnyat adott álmainak, erősebbé tette erejét.

Első képein az ős mesék csecsein nőtt parasztzseni csodálatos látása és mozdító ereje igézett. Kevesen vették észre, de ezek a legjobb hozzáértők voltak és messze nyúló jövőt jósoltak neki.

ELSŐ RÉSZ.

Éppen külföldre készült, mikor összeakadt egy ravasz, sok karmu és szomjas zsebű hisztérikával, aki meglátta a dús Kaliforniát a tapasztalatlan fiatal székelyben. Mike csak múló fellobbanással szerette a nőt, vagy talán sohasem is szerette.

De ez volt az első nő, aki foglalkozott vele, aki felverte testének legmélyebb visszhangját, aki csókokkal és nagy simogatásu szavakkal meg tudta egyhiteni az anyamellre vágyó csecsemőt, mely ott sír minden művészben. Összeköltözött vele, de már a második hónap ritkuló csókjai között meglátta benne a rideg, éhes és karmos Delilát.

térdízület izma

Azóta minden héten feltette magában, hogy a jövő héten igazán szakitani fog. De ennek a lovasrohamokra született pogányerejű székelynek nem volt elég ereje a nősírással szemben. Házasságra a nő nem tudta rábírni, mert az ellenálláshoz csak passziv hősiességre volt szükség. És a vergődő művész legalább a szabadulás lehetőségét nem akarta elvesziteni.

De mikor rábeszélő józan szavakkal, vagy egy irtózatos harag felmozdulásában elébe tartotta az elválás gondolatát: egy utolsó nagy jelenetben a nő mindig győztes tudott maradni. Már csúnyául éltek, napról-napra marakodtak, mint éhes kutyák.

VALAMI ELŐSZÓFÉLE.

A riadt szomszédok füleibe naponként szétröpítették a Nagyszótár minden rosszillatu szavát. És ez még a kisebbik baj volt.

megrontja a térdét, de nem fáj

De az ezerzsebű nő száz és száz fáradhatatlan fortéllyal űzte a szerencsétlen férfit a pénz után. A nagyszabásu vásznak, a nagyszerű álmok árván maradtak. Nagy erejét szétforgácsolta apró, gyorsan pénzre váltható könnyü ügyességekre. Egyszer csak azon vette észre magát, hogy pikáns képeket rajzol az úri disznóság számára.

És mikor mindez nem hozott elég pénzt, elszegődött riport-rajzolónak egy nagy napilaphoz. Azóta rajzol arcokat, arcokat, melyek nem érdeklik, úntatják vagy undorítják, melyekhez nincs szeme a lelkének.

Semmitmondó, cédula-lelkű most kinevezett egyetemi tanárokat, tokába fejlődött, hízott szemű gazdasági tanácsosokat, fülig-száj ellenzéki képviselőt, meggyilkolt tőzsdést és gyilkoló szeretőt. Csak a keze rajzol már, csak a keze, a megrontja a térdét vakra hányt szemmel zokogja de nem fáj eltemetett képeket. Ezek a bamba vagy gonosz, közömbös vagy eltaszító arcok oly vastag undorodással nyomják meg a lelkét, hogy néha, mikor késő éjjel halálos fáradtan elnyul ágyában, azt álmodja, hogy lenyelte az emberiséget és arcokat hányik, undorító, irtózatos arcokat.

Ilyenkor vonaglik, hörög, vergődő testét kiveri az öklendezés láza. És másnap összetörten újból kezdi a tegnap robotját. Most már elmult negyvenéves. A régi nagy lázadó zuhatagok, melyek egy-két napra ősi szépségére tisztították vissza, állandó zsörtölődéssé, kirakatos kuruckodássá pocsolyásodtak.

Ez az akart zordság, ez a nyers dacosság volt a közhasználatra összetákolt egyénisége, melyet az embertükrök úgy adtak vissza, hogy az mégis valami kárpótlás volt hiuságának.

Olvassa el is